Reggel raport a BMC-ben, nem kellett sorba állni, szinte máris mehettem a nővérszobához, a férjem meg leadni a leendő babánk "másik felét". :-))
Mindenkit végigkérdeztek, hogy beadta-e a tüszőrepesztőt és pontosan mikor, mindezt ellenőrzésképpen. Ez határozta meg ugyanis, hogy maradhat-e az előzetes terv szerinti leszívás, amire negyedóránként osztották be a lányokat.
Sorra kerültem én is. Szóltak, hogy menjek a műtő ajtaja elé, majd behívtak. Megvolt az utolsó ölelés és puszi a férjemmel a leszívás előtt. A pozitúra, amit fel kellett vennem, ugyanaz, mint az inszemnél volt, lábaim az égben, a hátsóm lelóg az asztalról, nem kicsit kényelmetlen, mi több, kiszolgáltatott érzés. De, mint ahogy korábban is írtam, mindent a Célért!
A leszívás maga igen kellemetlen volt, de annyira azért nem fájt, görcsölés szerű érzés volt, hamar megvolt mindkét oldal. Találtak is összesen 10 petesejtet, hurrá! :-)) A saját lábamon mehettem vissza a kórterembe, ott egy kis pihenés az ágyon, míg megírják a zárójelentést és megtermékenyítik a petesejteket. Jött is a biológus, aki elmondta, hogy van 10 petesejt, de ezeket a férjem nem túl fényes spermaképe és az én korom miatt ICSI-vel termékenyítik meg. Nem is számítottam másra, szerintem mindenkiét így csinálják. Vagyis szinte mindenkiét.
Hamarosan mehettünk a zárójelentésért, amire azért még kellett várni egy kicsit, közben összeismerkedtem egy sorstárssal, akivel később levelező viszonyban maradtam. Neki is jó sok petesejtje lett, pedig idősebb volt nálam egy évvel. Addigra azért már fájdogált a hasam, forróságérzés volt. Azért fura, ez egy műtét, mégis saját lábon flangálunk össze-vissza. Egy nőnek sokat ki kell bírnia azért. Mindegy, otthon majd pihizek.
Másnap szóltak vissza, hogy összesen 7 embrió keletkezett, akik tovább fejlődtek. De a korom miatt nem mennek el 5 napos állapotig, hanem 3 naposan kapom őket vissza, összesen 3-at, többi megy fagyibébinek. Mire eljött a beültetés napja, két embrió megállt a fejlődésben, így maradt 5. Így is mehetett fagyaszóba kettő, ez biztonságot adott nekem, akkor is, ha elvileg annak kisebb az esélye a beágyazódásra. De ha ez a beültetés sikerülne, jó lesz az kistesónak is.
A beültetésre nem kora reggel kellett menni, hanem késő délelőtt, itt már nehezebben jutottam ágyhoz, maga a beültetés is igen elhúzódott. Ennek egyik fő oka volt, hogy az orvosom nem volt aznap, aki helyette lett volna, neki szüléshez kellett mennie, rólam meg valahogy el is felejtkeztek, úgy tűnt. Remek. :-(( Aztán mégis megszánt végre a BMC vezető orvosa, utolsó páciensként aznap, de visszakaptam a kis embrióimat. A zárójelentésért persze megint egy csomót kellett várni, mert még egy órát feküdni is kellett a beültetés után, már velünk mosták fel az intézményt, mire valakinek feltűnt, hogy hoppá, itt még van egy delikvens, aki papírra vár. A papírok mellé megkaptuk a szokásos jó tanácsokat, mit tegyek és mit ne, aztán mehettünk végre pihizni haza.
A beültetés maga már nem járt szinte semmi kellemetlenséggel, némi húzó, feszítő érzés volt.
Az izgalmak persze folytatódtak otthon, folyton azon járt az eszem,most mit kellene vagy nem kellene érezni. Pedig tudom, ez milyen butaság, csak a hormonok dolgoznak, azt érezhetem, mást nem nagyon.
Másnap azonban gyulladást kezdtem érezni odalent, így nem bírtam a hagyományos módon használni az Utrogestant, szájon át szedtem be, de attól meg megszédültem. Majd újabb két nap múlva elkezdtem kicsit vérezni, nagyon megijedtem, hogy most ennek annyi. Hívtam az orvosomat, mármint az eredetit, nem azt, aki a beültetést végezte. A maga nem túl kedves modorában közölte, hogy nem jelent ez semmit, pihenjek tovább, majd a leszívás utáni két hét múlva menjek be béta hcg-re, úgyis az dönt, ne foglalkozzak semmivel. Nem nyugodtam meg azért, de nem tudtam mit tenni. A gyulladás később alábbhagyott, most már tudtam hagyományos módon használni az Utrogestant. Azóta már tudom, hogy a gyulladás a jódérzékenységem miatt volt, aminek a pajzsmirigy gyulladásomhoz is van köze.
Eljött a nagy nap, ami miatt nagyon izgultam. De megálltam, hogy ne csináljak itthon pisitesztet. Majd ott kiderül, sikerült-e. Vérvétel után várni kellett kb. egy órát, mikor behívtak, bent ült az orvosom az embriológussal. Rájuk néztem és az arcukat látva: Akkor... ez azt jeleni, hogy.... SIKERÜLT??? :-))) A hcg-m 35 körüli volt, ami mindenképp azt jelenti, hogy valami történt, egyenlőre biokémiai terhességnek minősül. Az orvos azonban türelemere intett, mert ez a hcg igen alacsony ennyi napos korban, még ne bízzam el magam, de lett ilyen értékből már kisbaba, majd meglátjuk. Engem azonban semmi nem érdekelt, úgy voltam vele, majd én szépen "megnövesztem" ezt a kis embriót a jó értékre, hiszen még soha életemben nem voltam terhes, ez nem lehet véletlen!!! A másik lánynak, akivel jóba lettem, neki is sikerült, az ő hcg-je magasabb volt viszont.
Másfél hét múlva kellett visszamenni, egy napon mentünk az új ismerősömmel. Őt hívták be először. Hurrá, neki ott a petezsák, jó kezdet! Aztán jöttem én. Az orvos nézte jobbról, balról, de petezsák sehol... Nagyon vastag a nyálkahártya azonban. Kért egy hcg vérvételt azért, hogy akkor most mi is történt. A hcg-m emelkedett, de csak 130-ig. Ez ennyi napos korban már kevés. Viszont valami miatt mégis nőtt a hcg, gyanúsan méhen kívüli terhesség lehetett, sárgatest tömlők voltak az egyik petefészkemen. Ez utóbbit annyira nem értettem, de akkor már amúgy sem voltam igazán magamnál. Hiszen én azt éreztem, hogy babát várok, még a mellem is feszült! Persze, hiszen valahol voltam terhes is, de ez már nem fog sikerülni, ebből baba nem lesz, mondta az orvos. Potyogtak a könnyeim, az orvos most először végre emberi módon, érzéssel próbált vigasztalni, hogy sikerülni fog legközelebb, mert nagyon jók az értékeim. De menjek vissza két nap múlva újabb vérvételre, hogy biztosan csökkenjen a hcg. De nőtt, nem csökkent! Ez nem jó, hiszen ez nem egy sikeres terhesség, a hcg-nek már 1500 körül kellene lennie ennyi napos korban, nekem a közelében sincs. Metotrexát injekciókat kellett kapnom kétnaponta, összesen 3 db-ot. Ez egy kemoterápiás szer, de méhen kívüli terhesség felszívódását is el lehet vele érni. Nagyon durva!!!
A hcg még sokáig mérhető volt, de végül leesett 2 alá, majd másnap meg is jött, de milyen durván! Rendesen 10 percenként éreztem egy erős görcsöt, a szülés megindulása is ilyen lehet, gondoltam. Szóval, ez a vetélés.
Azért még örülhettem, hogy kijött minden rendesen és legalább befejező műtét nem kellett. :-((
De sajnos még egy kellemetlen meglepetés ért. Az egyik GYED-en lévő kolléganőm aznap közölte, hogy ő bizony terhes, de nem akarta már ezt a babát, van neki már két gyereke. Azért még sikerült elvonulnom a mosdóba elrejteni a könnyeimet, hogy lehet ilyen a sors??? Nekem nem sikerült, neki meg nem kell, mégis ott van a baba. Hol az igazság?
Kellett idő, míg meggyászoltam az elvesztett babát, nekem azért még új volt ez a dolog, 39 évesen lehettem volna először terhes, mégsem sikerült. Erre mondanák azt sokan, hogy ez még nem gyerek, sokan vannak így, sőt, olyanok is, akik akár már a 6. embriót vesztik el, ráadásul előrehaladottabb állapotban. Nagyon kemény lehet az, sosem akarom megtudni, de nekem ez az egy is sok volt. Szerettem volna tudni, miért halt el ez a terhesség, de úgysem tudják pontosan. A korom miatt úgyis az első az lenne, hogy kromoszóma rendellenesség miatt. Lehet. De azért szerettem volna tudni.
Augusztusban kimaradt egy hónap mensi. Megijedtem, hogy ez mi, hiszen szerettem volna visszamenni a fagyibabákért. Elmentem az eredeti nőgyógyászomhoz, hogy nézzen már rám, mi lehet ez. Az tuti, hogy nem terhesség, több teszt is bánta a próbát. Nem is ciszta volt. Szimplán az lehetett, hogy a korábbi három stimulálás ebben az évben kicsit "betett" és egy hónapot pihent a szervezetem. Elmentem a meddőségis orvosomhoz is, nézze meg ő is, lát-e valamit, mert jó lenne folytatni a dolgokat. Megnézett UH-gal és megállapította, hogy kb. két napja ovuláltam, kért vérvizsgálatot is azonnal, ez megerősítette a dolgot és egyszer csak közölte, hogy menjek vissza másnap, megkapom a két fagyibabámat. Úgy meglepődtem ezen, hogy igent is mondtam és örültem nagyon. De azért ott motoszkált a dolog bennem, hogy jó ötlet beültetni egy olyan hónap után, ahol nem vált le a nyálkahártya az előző hónapban, ergo "öreg" a nyálkahártya? Ezen csak úgy magamban agyaltam. De nem túl sokáig, hiszen ha az orvos azt mondta, mehet a menet, akkor menjen is! Gyorsan szabit intéztem egy hétre és hajrá! :-)))
Fel is ébredt mindkét kis embrió és beültették őket. Nem igazán voltak túl szépek az embriók, nekem túl törmelékesnek tűntek. A sejtek sem voltak túl egyformák. Íme:
A hcg 2 alatt volt, tehát egy nagy nulla az egész. Meg sem próbáltak beágyazódni. Nagyon elkeseredtem. Az orvosom azonban váratlanul a szememre vetette, hogy milyen jogon kesergek én itt, mikor öreg vagyok és egy korombelinek akár 5 kezelés is kellhet a sikerhez. Mi van??? Korábban nagyon nem ezt mondta, én meg közöltem vele, hogy nem igazán szeretnék ötször jönni. Akkor már egészen bunkó módon beszélt velem. Na, nekem sem kellett több, kiosztottam a pasast rendesen, mit képzel, kivel beszél??? Ha vigasztalni nem tud, nem akar, legalább fogja be a száját! Pszichológiából egyes alá. Végül bocsánatot kért, de szar napja volt aznap. Hát, nekem is! :-((
Ezt a fagyis beültit kifizettem inkább, hogy ne számítson bele az 5 támogatott lombikba és hogy novemberben mehessek az újabb stimus kezelésre, mert a december úgysem megy már a karácsony miatt, januárig nem akartam várni.
Aztán bele is kezdtem novemberben. Ezúttal megint más hormonokat kaptam, de nagyon nagy adagokat kellett szúrnom, a Clexane most elmaradt. Egy vagyonba került az egész.
Amikor eljött a leszívás napja, megint nem volt az orvosom és egy igen idős bácsi szívta le a petesejteket. De ezúttal nagyon rossz volt, jobban fájt, mint tavasszal. Még véreztem is egy csomót utána.
Most csak 5 petesejtem lett, de csak 3 termékenyült meg, mikor mentem a beültetésre, meg is maradt mindhárom. Azokat visszakaptam és megint indult a nagy reménykedés. Hiszen a friss stimus lombik mindig sikeresebb és az első is majdnem sikerült, de majd most! Most ez lesz a tuti!
Mikor eljött a nagy nap, kivételesen csináltam pisitesztet. Negatív... Azért bementem, mert hátha nem elég érzékeny még a teszt. De valójában nem hittem már a sikerben. Ha a "jó" hcg érték ilyenkor vérből 70 feletti, az pisiből is látszik már. Érezni éreztem ezt-azt most is. De az lehet a progeszteron hatása. Amíg várakoztam az eredményre, beszélgetni kezdtem az egyik párral, a lány azt mondta, ő bizony nem érez semmit, tutira nem sikerült neki a dolog. Mondtam: ne mondj ilyet, amikor nekem az első lombik pozitív lett, én sem éreztem semmit, nem jelent az még semmit sem.
Aztán őket behívták, nekik sikerült! Örömkönnyekben tört ki még a fiú is. Aranyosak voltak nagyon. Láttam, amint elmegy utána az embriológus. Akkor már tudtam, hogy nekem VALÓBAN nem sikerült, a pisiteszt nem hazudott. :,-((
Én sem tudtam visszatartani a könnyeimet, igaz, én nem örömömben, mert bár tudtam, hogy valószínűleg nem sikerült, de konkrétan szembesülni vele azért rosszabb, ott már a remény is elvész. A kedves kis pár, akiknek sikerült, vigasztaltak, nagyon kedvesek voltak.
Az orvos be is hívott, igen, nem sikerült és sajnálja nagyon, pedig olyan szépen indult! Az öregezés azonban most sem maradt el. Úgy tűnik, itt csak a szigorúan vett naptár szerinti életkort ismerik. 30. év = ideális, velük mindent lehet, 39. év = még van remény, 40. szülinap = öreg, szinte menthetetlen, kb. 44. év = na, húzz el innen sürgősen, vén nyanya!
Nagyon padlóra kerültem, de untam ezt az öreg vagyok már - dumát is. Van a biológiai életkor és van a naptár szerinti. Az én biológiai életkorom még nem ennyi, tudom. Rendesen van peteérésem, az az egy kimaradás csak a hormonok okozta ártalom volt, úgy vélem. Ha meg ki is marad egy-egy hónap, hogy nincs peteérés, mensi azért még van, de a lényeg: vannak petesejtjeim, abból a sokból kell lennie egy nyerőnek! Más 40 éves már néha klimaxol, de legalábbis alig lehet stimulálni. Találkoztam ott a BMC-ben pl. egy rendőrlánnyal, akinek volt egy fia már, de akartak kistesót. Ez a lány 35 éves volt vagy kevesebb, de POF szindrómában szenvedett és tiszta idegbeteg volt. POF = magyarul korai petefészek kimerülés szindróma. Így is lehet "járni", ez nagyon durva és alig értett folyamat. Van egy sorstárs, aki a híres blogjában ezt a témát kutatja, a "művészneve" Ezüstmackó.Itt lehet olvasni az írásait:
http://ezustmacko.blogspot.hu/
Rengeteg hasznos kutatást végzett ez a lány, én is sok hasznosat tudtam meg tőle.
Közben próbáltam újra erőt gyűjteni a továbbiakhoz. De nagyon padlóra kerültem. Most mi legyen, hogyan tovább? Mert ennek így semmi értelme, még kell lennie valaminek, amiért nem sikerül. Már láttam, hogy az orvosomra nem számíthatok. Ő csak letudja az 5 lombikot, aztán mehet, ki merre lát. Ez így nem jó. De ki tudna segíteni?
Nem voltak ötleteim, magamba voltam zárkózva, szinte már depressziós lettem. Akkoriban az egyik kolléganőm, aki egy igen hóbortos teremtés, elkezdett mandalákat színezni. Nekem is adott egyet-kettőt, mert váltig állította, hogy lelki megnyugvást okoz, míg színezi, próbáljam ki. Jól van, kipróbálom. Este el is kezdtem, kerestem pár régi színes ceruzát, szépen alakult a kis ábrám. És láss csodát, tényleg kikapcsolt, míg azon gondolkodtam, melyik ábra milyen színű legyen. Aztán sorban színezgettem a különféle ábrákat, mint egy gyerek.
De jó volt és közben tovább tudtam lépni a dolgaimban. Ekkor jutottam el odáig, hogy elég az ész nélküli lombikokból, innentől a magam kezébe veszem a sorsomat.
Ettől kezdve az életem kutatással kezdett telni és hihetetlen dolgokat tudtam meg közben.
Ez azonban egy újabb fejezet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.